Bíró András

A regényből egy 1928-ban játszódó epizódot közlünk. Megtalálható a regyény 67-70 oldala között.

A látogatók közt akadtak fiatalok is. Három fiú érkezett egyik délután. Szószólójuk előadta, csupán látni kívánják Karolina asszonyt, hozzá sem szólnak, nem kívánván rabolni idejét. Annyi csupán a kérésük, álljon néhány másodpercig az ajtó keretében s nékik ez elég...
Karolina teljesítette a kérést. A fiúk meghajoltak, dermedten nézték az ajtóban szálfaegyenesen álló asszonyt, majd ismét meghajoltak és szótlanul távoztak. Mikor azonban az utcára értek, a csukott ajtón át is hallani lehetett visongó hangjukat. Egyikük fogadást kötött ugyanis a másik kettővel: Ady Karolina hasonlít Ady Endrére. Egyikük tehát állított, a másik kettő tagadott.
Arcbeli hasonlóság? Nagynéni és unokaöccs között? Talán a szája? Talán. A szeme? Talán... Igen, nagy jóindulattal fel lehet tételezni valami hasonlatosságot. De igazából a Lina öccse, a most gyógyszerész Béla, ő a szakasztott mása Endrének! A húsos száj, a duzzadt ajkak, a mélyen bennülő szemek, a haj színe. Igen, Béla formázta külsőleg Endrét, Lina nem igazán.
Egyszer csak becsöngetett a Simor utcai házba egy kecskeszakállas férfi. Nagyerzsi kifaggatta elébb, mely ügyben jött, kinek látására s mondaná nevét is. A kecskeszakállas mondta is:
- A sógornőmtől, Ady Karolinától kívánok elbúcsúzni, mielőtt átkelnék Amerikába. Jelentsen be kedveském. Péli Sándor vagyok, József bátyja.
A tekintetes asszony egyszer találkozott csak Sándorral. Ez még Désen történt, a Kossuth utcában. Tíz percig, ha időzött. Csak éppen bekukkantott s máris ment a városházára, valami tengerikígyó ügyét intézni. Éppen azon a napon hozták az újságok a hírt, a román népfölség Gyulafehérvárott kimondta Erdélynek a Román királysághoz való csatlakozását. Micsoda idők! Arra még emlékszik, hogy Sándor csak enyit mondott: "Jaj, annak a magyarnak, akinek van valami vagyona! Sógornőm, - toldotta meg felé fordulva - majd magát is kiforgatják mindenéből..."
Lina, akkor ezt nem hitte. És most itt van megint ez a Sándor... Vajon mit akar? Péli Sándor, mint mindig, most is csak néhány percre jött.
- Csak látni akartam, utoljára. Öcsémtől Adonyban már elbúcsúztam. Neki is elmondtam, azért vándorlok ki Amerikába, mert itt Európában a magam fajta szabadszájú, életszerető embernek nem nő fű... Ha nem tudná, itt megint háború lesz. Ez a mi országunk ismét a vesztesek oldalán végzi. Ezt a mi népünket el akarják veszejteni az istenek. Mi okból? Ki tudja? Megharagudtak ránk. Nekem sajnos, nincs időm kivárni, amíg itt, ezen a földön kisüt a nap. Én ugyanis, a napsütést szeretem! Csak annyit mondjon megnyugtatásomra: ugye, kiforgatták a vagyonából? Nehogy azt mondja már nekem, hogy megmaradt mind a három háza, a félezer hold számtója, meg a hatvan hold szölleje s a temérdek ló, marha, meg sertéskonda, juhnyáj...
A tekintetes asszony rezzenéstelen arccal válaszolt:
- Igaza lett. Nincs egyetlen barázda földem, sem barmaim. A szőlőmből csak egyetlen lugasra való maradt, a harmadik, egyben utolsó házamat most árulom s ha sikerül eladnom, Juliska lányom közelébe költözöm Marosvásárhelyre. Juliskám kinézett számomra egy megfelelő kis házat, közel a főtérhez, a Szent László utca. 2 szám alatt...Ha innen hazamegyek, még az idén beköltözöm. Jóska bizonyára tájékoztatta, hogy a bíróság elválasztott minket és havi 30 pengő nőtartást ítélt meg nekem. Az első havit meg is kaptam tőle, ide utaltatta a lányomékhoz, Fehérvárra. Ha szabadna kérdeznem, maga, Sándor, miből él?
- Nagy kérdés! - mosolygott amaz - Mint tudja Lina, magánzó vagyok, mint mindig is voltam. Nem iszom, nem dohányzom, nem kártyázom, mint szegény, szerencsétlen atyám, így hát, ha szerényen is, de mindig összeügyeskedtem azt a kis pénzt, ami albérletemre, napi kosztomra és ruházkodásomra kellett. Mint tudja, mindig is észnél voltam, nem nősültem meg, mivel egyrészről szenvedélyesen szeretem a szabadságomat, más részről pedig szeretek felelőtlenül élni oly meggondolásból, hogy ne szerezzek senkinek nehéz perceket s főként ne okozzak fájdalmat senkinek...Így aztán összejött a pénz a hajóutamra is... Amerika nagy és hatalmas, gazdag ország és jelenleg még jól sáfárkodik a szabadsággal. Nem vagyok naiv, egyszer majd ennek is vége lesz, de addigra már hol leszek én?.. Európa tele van előítéletekkel, gonosz praktikákkal és alattomos, mondhatni aljas gyűlölködésekkel, egy rakás megoldatlan véres és bűzhödt problémával, amit évszázada cipel a hátán és a szívében. Ezért hagyom itt Európát ezt a kivénhedt, ócska földrészt nyavalyáival, vérszagával együtt. Mert higgye el nekem, Európa elöregszik kényelmeskedéseibe, s a nem vállalt gyermekek teszik őt jövőtlenné, mert ugyebár belesüllyed fene jó dolgába, így aztán az elöregedett beteg és tehetetlen Európát felfalják az Ázsiából ideszivárgó népek az arabok, kínaiak, törökök, indiaiak, mit tudom én kicsodák, de felfalják...
Péli Sándor felállt.
- Sajnálom, hogy magának, Lina, nem sikerült az én Józsimmal. De, hát ezt már akkor, amikor összeházasodtak, előre látni lehetett. Mégse bánkódjék! Van egy nagyszerű asszonylánya, kinek szerencséje is volt Esztelneki Gyulával, aztán a maga szíve, tüdeje, nagyon is jó, amihez megvan a magához való esze. Na, Isten megáldja...
Péli Józsefné erre olyat tett, hogy még évek múltán is eszébe jutott e számára megmagyarázhatatlan jelenet. Sándor elé lépett, megragadta a felé nyújtott kezet, majd magához vonta és hosszan megölelte.
- Ne haragudjék, kérem, maga is öleljen magához, ne csak én... A jó Isten segélje útján, Sándor, és soha ne hagyja el magát! Az igaz, magához hasonló jó embereket, és így Önt is becsüli, segíti az Úr...
Hátra lépett.
- És most menjen! Nem kísérem ki.... Köszönöm, hogy eljött és őszinte volt hozzám.
Péli Sándor dermedten állt darabig. Meglepte az asszony nyíltsága.
- Menjen, menjen, ne szóljon többet szót sem...
Sándor meghajolt, majd megfordult és kilépett a szobából. Kiment az ajtón s kapun át az utcára, ahol szétnézett. A fiákeres kocsist kereste tekintetével, aki már várta, kissé távolabb a nagy fa alatti árnyékban.
- A vasútállomásra! - vetette oda a kocsisnak és beülve a fiákerbe, kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.
A kocsis hátrafordult:
- Tényleg Amerikába tetszik utazni?
- Oda..
- Nem is hiszem, és tetszik tudni miért kételkedem?
- Nos, miért? ...
- Hát, csak azért, gondolom, mert aki Amerikába kivándorol, az nem egyetlen kicsinyke aktatáskával a kezében megyen kifelé, át a tengeren...
Péli Sándor hangosan, jóízűen felnevetett. Aztán odavágta:
- Ez, bizony, így van, csakhogy kivételek mindig akadnak. Ezúttal én vagyok, az én esetem a kivétel...
A kocsis, mikor a vasútállomás előtt leadta távozó utasa kezébe az aktatáskát, majd átvette a fuvarért járó, előre kialkudott bért, sőt, azon felüli borravalót, hát bizony, nem tudott hová lenni a megindultságtól.
- Érdekes... - mormogta - ilyen emberek is élnek a világban? - És irigykedve bámult az aktatáskáját lóbáló utasa után.

VISSZA