Bíró András


A tartalomhoz

hétparaszt

Mustra

HÉT PARASZT OSZÁGA

Az írói asztaltársaság ifjú kedvence, a hirtelen beálló csendet kihasználva jelentette ki: "Nincsen hiúbb, önzőbb és irigyebb ember az írónál..."
- Ha általánosságban érvényes is ez - szóltam közbe - tagadom a megállapítást. Nehéz időkben mindig összefog az írótársadalom többsége.
Álításom bizonyításaként, kérdeztem:
- Emlékeztek még Barát Endrére? Több tucat regényt írt. ..Bihari Klára volt a felesége.
- Hogyne emlékeznénk, - szóltak többen is.
- Engedjétek meg, hogy elmeséljem ezt a históriát...Negyvennyolc őszének valamelyik hétköznapján sokszorosított cetlit hozott a postás, zárt borítékban, amely tudatta velem, hogy kizártak az írószövetségből. Még aznap összefutottam az utcán Keszthelyi Zolival, a Kortárs munkatársával s mondom neki, mi történt.
Nevetve legyintett. Mintha azt mondta volna, semmi az egész!
- Írj egy bűneidet megbánó levelet az elnökségnek, megfogadva, hogy többet egy sort sem írsz a katolikus sajtó lapjaiba, s meglásd, visszavesznek. Én, csak tudom! Ez bizalmas, belső határozat. A megbánó bocsánatkérőket vissza kell fogadni. Sőt, egy idő után kitüntetni...Ez a tanácsom, hiszen ümersz?
Ezt az "üsmersz" szócskát hallva, a jelenlévők többsége máris igazolva látta Keszthelyi szavainak hitelességét, hiszen ő minden ötödik, hatodik szavával ezt kérdezte vissza sablonosan beszélgető társától.
A "bűnbánó levelet" soha nem írtam meg. Ugyan már, - okoskodtam - sem Jókai, sem Mikszáth, sem pedig Ady nem volt írószövetségi tag, és lám...Meg aztán nekem tavaly indította meg részemre a havi forintrészleteket Schöpflin Aladár a Baumgarten-alapítványból, verseskötetem elismeréseként. Nem kell tehát attól tartanom, hogy bárki is megakadályoz írói tevékenységemben.
Néhány nap múltán kivel futok össze a Vörösmarty téren? Barát Endrével, vagyis a sokak által ismert, és szeretett Bandival, kivel évek óta ismertük egymást. Neki is mondom, hogy jártam az irószövetséggel.
- Nem vagy az egyedüli - közölte - úgy kétszázhetven kollégát zártak ki...De sose búsuljál! Gyere velem, én most itt dolgozom a Szikra Könyvkiadónál, ahol szerkesztő vagyok. Kötök veled egy szerződést valami munkádra, mondjuk egy riportkönyvre és máris adok előleget, hogy nekikezdjél...Jó lenne paraszti témát választanod. Úgy tudom, a földművelési minisztérium sajtóosztályán dolgozol...Találj ki nekem most azonnal egy könyvcímet.
Fél óra múltán a pénztár előtt álltam és kisvártatva iszonyú nagy összeget, kétezer forintot vehettem fel! Mennyi volt ez? Egy miniszter háromhavi illetménye! És, ha az embert megszorítják, az agya is gyorsan jár. Ott, azonnal, pillanatok alatt kitaláltam...
- Csak nem a címet?!
- De igen. Hét paraszt országa. Ez lett a megírandó riportkönyv végleges címe. Hét, a Horthy rendszerben tengődő, de a földosztáskor földhöz jutó kisparasztot keresek fel az ország különböző vidékein és megírom, hogyan és mire jutottak máig? Barát Bandinak igen tetszett az elképzelésem, a témám és a könyvem címe.
- Könnyen megtaláltad a parasztjaidat? - érdeklődött valaki a társaságból.
- Hetekig kutattam utánuk, de végül is sikerült. Mindegyikkel kétszer akartam találkozni. Az első találkozáskor negyvenötig mondattam el velük életük történetét. Mikor végeztem ezzel, akkor folytattam, azaz folytattam volnna a beszélgetést: mi történt velük a földosztást követően? A történetem ettől kezdve lerövidül.
- Hogyan? Hiszen csak most kezdődött a munkád..
- Már csak halványan emlékszem az én hét parasztomra. Közülük az első riportalanyom Zala megye egyik falujából való volt, akit Imrének hívtak. Talán Szabónak? Negyvenötben hét holdat kapott, aztán a kisgazdák járási vezetője lett. Másik hősöm Bodrogközben élt, Kobák Andrásnak hívták. Ő a Nemzeti Parasztpárt helyi elnöke vagy titkáraként is tevékenykedett. A harmadik riportalanyom Papp Imre nevezetű Konyárról került föl Debrecenbe, majd a Földművelésügyi Minisztériumba tisztviselőnek. Nem is sorolom tovább őket. Lényeg az, hogy heten voltak s mindnyájan érdemesek arra, hogy egy ilyen könyvben szerepeljenek s ott kitárjam életútjukat az olvasó előtt.
- Idejében sikerült leadnod a kéziratod? - kérdezte idősebb írótársam.
- Soha!
- Hogyhogy?
- Csak úgy, hogy ennek története külön könyv lehetne. Talán egy regényvben el sem lehetne mondani ezt az iszonyatot. Mert azzá kerekült. Teszem azt, ülök a vonatra s zötyögök a Bodrogközbe Kobák Andrásékhoz. A gazdát nem találom. Síró asszonya rimánkodik: tegyek valamit, hogy a két hónapja elhurcolt férjét ismét láthassa. Képtelen vagyok elviselni az aszonyi sírást. Darabig nyugtattam s igyekeztem megmagyarázni, hogy én ebben a dologban igen kicsike pont vagyok, nem tehetek semmit, aztán utaztam vissza Pestre. Pár nap után Zalába mentem kocsival. Ott Imre ugyanarra a sorsra jutott, mint bodrogközi társa. Elvitte őt is a politikai rendőrség. Háborgoitt a falu, a járás, a megye. Békés megyei riportalanyomat szinte az "orrom elől" vitték el egy órával azelőtt. A kulákság vádját sütötték rá. Újgazda volt ugyan, de két kisparasztot foglalkoztatott, vagyis "kizsákmányolt." Az igazság: ezek kölcsönösen, u.n. kalákában kisegítették egymást.
- A hét parasztodból egy sem maradt?
- De igen. Egy!.. Hatot elvittek, a hetediket "csak" a pártból zárták ki. Miért? Harmincnyolcban nyilas agitátorok szállták meg a falut s öt hold földet igértek minden nincselennek, ha belépnek a nyilasokhoz. Az ívet mindenki aláírta, de az agitátorok örökre eltüntek, többet nem jöttek elő. Igazolványt sem adtak, tagdíjat sem szedtek. Ezt a körülményt riportalanyom nékem is elmondta, még a pártba való belépéskor is leírta, de aztán a további életrajzaiból, - mint jelentéktelen epízódot, - kihagyta.
- A könyved kézirata tehát nem állt össze?
- Félbemaradt.
- És az előleg? Visszafizetted?
- Barát Bandi nagyvonalúan elintézte, hogy nem kellett visszafizetnem. Költségként számolták el. De a történet itt nem ért véget.
- Van tovább is?
- Igen, egy "aprócska" dolog még hátra van. A kizártak listáját ugyanis minden szerkesztőségbe, szellemi műhelybe megküldték azzal a záradékkal, hogy a kizártaktól tilos bárminemű írást közölni. Persze, én afféle négy talpára eső macskának képzeltem magamat és sürgősen postára adtam újabban írott verseimből a Vigíliának, az Új Embernek. A Vigiliától egysoros levél kíséretében érkezett vissza vers-paksamétám. Pázmánypéteri haraggal a szívemben rohantam föl atyai barátomhoz, Pénzes Balduinhoz, az Új Ember akkori főszerkesztőjéhez panaszommal, elé téve a laptárs levelét, miszerint " Legnagyobb sajnálatunkra nem közölhetjük verseit." De, hiszen, magyaráztam Balduinnak, engem azért zártak ki, mert a verseim és egyéb írásaim nálatok jelentek meg zömében, mivel katolikus szellemű és elhivatottságú költő, író vagyok.Mondd! Nem veled, meg Mihalovits Zsigmonddal, Rónay Györggyel, Mihelics Viddel, Kunszery Gyulával, meg Berda Jóskával jártam az országot, és az irodalmi esteken a verseimet mondtam?
Balduin barátom csak hallgatta kifakadó körmondataimat, majd a beállt kis szünetet kihasználva, könyörgőre fogta a hangját.
- Bandikám, ne haragudj, fogd vissza kissé magadat és értsél meg engem! Mi sem közölhetjük az írásaidat, lapunk betiltási veszélye nélkül...Kizártakat nem közölhetünk..
Megértettem.
Aztán fölálltam s összeborultunk Balduinnal. Ha jól emlékszem, könnyezett. Harminchat évig nem jelenhetett meg könyvem Magyarországon.
S az én parasztjaim?
A csontjaik még ma is fájhatnak odalent porladozva a földben.


VISSZA


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenübe