Mustra
ESETEM AZ URALKODÓVAL
Ezt az egész históriát, amit itt elmondani akarok, egy csúzli juttatta eszembe. Egy közönséges csúzli. Idestova hatvan esztendeje kallódott ez az ócska, számomra drága szerszám egy láda mélyén. A minap, hogy rendet igyekeztem rakni a pincében, hát előkerült. Csak a nyelének vége korhadt el kissé, de a kavicstartó bőrözete alig vásott, a gumija is elég jól nyúlik, akár gyermekkoromban. A csúzlit nagyapám csinálta nékem ezerkilencszázhuszonkilenc nyarán. Az évszámra azért emlékszem ilyen biztosan, mert a nyolcesztendős Mihály abban az évben még Románia királya volt. de a következő nyáron, már mint "nagyvajda" jött ismét abba az erdélyi kastélyba nyaralni. Atyja ugyanis hazatért külföldről és mint II. Károly lépett ismét a trónra, fia helyett.
Mi akkor ott laktunk szemben a királyi nyaralóval. Mihályka, a kis király soha nem jött ki az utcára, de én sokszor meglestem a vaskerítésen át. Francia és német kisasszonyok társaságában labdázott a zöld gyepen. Néha póniló hátán tünt fel csákó-val a fején, karddal az oldalán, parafadugós játékpuskával a vállán. És mi minden játé-ka volt még neki! Nekem meg? Bizony, nekem nem vettek soha bolti játékot. Így aztán addig somfordáltam nagyapám körül, míg csinált nekem egy csúzlit.
- Csak az ablakokra, meg az énekes madarakra ne lődözz, és kíméld a társaid szemét - intett nagyapám, s már izgalommal teli várakozással rohantam hátra az udvarba, kipróbálni csúzlimat.
Másnap, ebéd után eszembe jutott Mihályka. Hadd lessem meg, mivel játszik? Valami be nem vallott büszkeség hajtott, hogy meglássa a csúzlimat, mert ilyen neki biztos nincsen! Lova, csákója, puskája, s még ágyuja is lehet, de csúzlija, az aztán nem! Ott, ahol a kastély kerítése a város felé hirtelen szögben elkanyarodott, befor-dultam egy bokrokkal sűrűn benőtt, szinte a kerítéshez tapadó zöld sikátorba. És egyszerre csak alkalmas helyen felmásztam a kerítésre és megkapaszkodtam a rácsban. De, a következő pillanatban majd hogy le nem estem onnan!
A király ott ült törökülésben a gyepen, hátát egy fának támasztva. Pónilova tőle nem messze harapdálta a dús füvet. A kastély felől vidám zeneszó szűrődött. Valami kerti, táncos vigalom lehetett. Ahogy megpillantott, azonnal talpraszökött és intett, hogy maradjak. Egy darabig nézett, én rebegve köszöntöttem, majd faggatni kezdett, hogy ki vagyok, hogy hívnak, járok-é iskolába, hányadikba és így tovább...Én meg egyre inkább nekibátorodva felelgettem. Egyszerre elkomolyodott. Faggatni kedett, vannak-e játékaim? Tépelődtem. Elmondjam neki? Vagy mutassam meg? Végül is elő-húztam a csúzlimat. Az uralkodó szemében mohó fény gyulladt. - Ne félj nyugtatott - nem bántalak! - és máris ott termett velem szemben a kerítésen a rácsban kapasz-kodva bal kezével, a jobbal pedig csúzlim után nyúlt, amit ernyedten engedtem ki a kezemől. Nem tehettem mást, hiszen majd visszaadja, - gondoltam. Minek egy királynak, még, ha gyerek is, az én csúzlim? Ha kérne, kaphatna akár tizet is és különbet az enyémnél, olyat, amelyiknek aranyból van a nyele.
Mihályka őfelsége tehát leperdült a kerítésről és ott állt szemben velem a zöld gyepen. Onnan kérdezte aztán: hogy jól lehet-e vele lődözni? Én csak igeneltem.
De rögtön meg is lepődtem, mert egy murvaszemet téve a csúzli bőrtokjába, rámfogta: - Vagy elhordod magad, vagy céltáblám leszel - sziszegte. Én csak görcsösen kapaszkodtam a kerítés rácsába. - Úgy?! - nevetett föl - akkor hát figyelj!
A mellem középcsontján koppant az éles kődarab, ám kiálltam, jajszó nélkül. Ugyanakkor elöntött a feneketlen düh, hiszen ekkora igazságtalanságot nem tapasz-taltam nyolcesztendős koromig. Mert hiszen ő gazdag, övé egész Románia, s még tetejébe az én csúzlimat is akarja?! És lám, ellenem használja föl! Égbekiáltó bűn lenne részemről, ha belenyugodnék ebbe!
Mit sem törődtem én a következményekkel! Bántam is én, hogy rámuszítja az egész kastély népét, a csendőrséget, a katonaságot. A kerítés vashegyeire pillogtam, majd minden erőmet összeszedve, föltornásztam magamat s a következő pillanatban ott álltam a kastélykert gyepén, farkasszemet nézve ezzel a királlyal.
Láttam, éreztem, hogy erősebb nálam, bár közel egykorúak vagyunk. - Gyere, ha mersz! - kiáltott rám és bírkózóállásba helyezkedett. Egymásba akaszkodtunk. Jó perce már, hogy bírkóztunk, nagyokat szuszogva, nyegődözve, le-le huppanva, próbál-gatva erőnket, amikor hirtelen állon vágott. Megtántorodtam. Kellett is ez nekem! Ha te így, akkor én is! Egyszerre csak halántékán érte egy ütésem. Igaz, ekkorra már az én szájamszélén is csordogált a vér..Az uralkodó fejéhez kapott és elterült. Zúgó fejjel hajoltam le a füvön heverő csúzlimért, aztán usgyé a kerítésnek és egy jó nagy kerülővel, az Angyal-kút vizében lemosdva, haza! Otthon azt mondtam, hogy a sóbányánál belebuktam egy mély gödörbe, attól ilyen zúzódott a képem, De a csúzlimat éjszakára a párnám alá tettem. Délelőtt már városszerte suttogták a szörnyű hírt: "Tegnap délután egy behemót nagyerejű gyerek átmászott a kastélykerítésen és meg akarta ölni a kis Mihály királyt..." Aztán ezt cifrázták, alakították, színezték, de egyetlen hang sem volt arról, hogy miért?
Délutánra a csendőrök járták a környéket és szedték össze a tiz év körüli fiúkat. Vitték mindnyájukat a kastélyba s ott szembesítették őket Mihállyal. Na, Bandi, gondoltam, most horogra kerülsz! Börtönbe zárnak, fölnégyelnek vagy kerékbe törnek! Másnap délelőtt engem is megfogtak és vagy harminc utcabéli fiúval vittek a kastélyba a király elé. Elhatároztam, nem tagadok. Igenis megmondom, azért vertem meg az uralkodót, mert álnokul elvette a csúzlimat...
A kastély teraszának felső lépcsőjén állt Mihály. Nekünk libasorban, kis távolsá-got tartva kellett elvonulnunk előtte úgy, hogy eléje érve, pillanatra meg kellett állani és szembefordulni vele. Huszadik lehettem a sorban, s egyszerre csak én következtem.
Eléje állván, a szemét kerestem, de tekintetünk csak egy pillanatra találkozott. Az ajka megrándult, beléharapott. Szemét lesunyva, cipőtlen, nyápic lábamon kalandozott a szeme. Mit néz ez rajtam? - villant át agyamon s ösztönösen megfeszítettem inamat.
Már nyitni akartam a szám, a hang már moccanni készült bennem az önleleplező konok vallomással, hogy igenis én vertem meg a királyt, de aztán a nevelőnő felé fordult és valami felnőttes pózzal kihúzva magát úgy, hogy az órazsebéből kifityegő aranyláncon is megcsillant a fény, hanyagul vetette oda:
- Ez a nyápic? Ez a keszeg?! Nem! Az én támadóm egy izmos, nagy fiú volt..
Szédelegve támolyogtam ki a parkból. Rosszabbul éreztem magam, mintha börtönbe csuktak volna...